Méhes Károly: Nymburki capriccio

Hrabal nyomában

Azt, hogy nagyon különös napunk lesz, Bohumil úr, abból tudtam meg, hogy éjjel álmot láttam, amiben a nymburki asszonyok elhatározták, hogy Guinness-rekordot állítanak fel, mért is ne, és azt találták ki, hogy megsütnek egészben egy szarvast, olyasmit, mint amilyet a drága IV. Károly király üldözött, amikor rátalált Karlsbadra, vagyis még csak hűlt, azaz mit is beszélek, meleg helyére, mert már bugyodtak a források, és akkor a bölcs király hagyta a csudába a szarvast, és gyorsan megalapította  Karlsbadot. Szóval, a nymburki asszonyok is elszántak voltak a szarvassütés ügyében, mármint az álmomban, csak rájöttek, hogy egy szarvast egyben megsütni nem kis dolog, mivel a szarvas nagy, és ezért, jelzem még egyszer, Bohumil úr, szigorúan az álmomban, ma reggel, arra jutottak, hogy a krematóriumban fogják megsütni azt a vadat, ott van hely elég, meleg is, melegebb, mint Karlsbadban, szóval, az jó lesz. Ezt sütötték ki a nymburki asszonyok, én meg erre felébredtem, meg sem kellett csípjem magam, ittam egy kis maradék nedűt abból a zöld üvegből, amibe a doktor Becher csodaitalát töltögetik, van az is olyan jó, mint a karlsbadi keserű vizecske, ittam hát egy kortyot, csóválva a fejemet, miféle álmok jőnek még, épp, Nymburkba indulóban, vajon tudok-e bármit is megálmodni, lesz-e valami bármi is abból, amikor majd odaérkezem.

Az történt, Bohumil úr, hogy mindenféle melegek ellenére hó fogadott az utcán, és kaparni kellett az autóról, már kis híján magamat is kapartam, hogy ez miféle dolog, még nincs is itt a tél, de már tél van, és nekem Nymburkig 188 kilométert kell elautókáznom, ahol a Šorm direktor úr vár a múzeumban, az áldott internet meg honlapok világában teljesen jól kicsináltuk, hogy mi ma délelőtt ott találkozni fogunk, épp a maga emlékére, Bohumil úr, és aztán meg jöhet a sörgyár, no meg most, hogy megálmodtam, még tán a nymburki asszonyok is.

A legszebb, hogy a hirtelen jött zimankóban befagyott az autó ablakspriccelője, úgyhogy a rendre láthatatlanul koszossá váló szélvédőt hihetetlen akrobatikát követelő mozdulatokkal, nevezetesen egy karlsbadi melegvízzel teletöltött üvegből való locsolással tudtuk csak bevizesíteni, egészen addig, amíg engedett a fagy, és már Prága előtt végre kiolvadtak a spriccelőkék, és ahogy a dolguk, szép sugárban vizeltek az üvegre. Akkorra már a derék Šorm igazgató urat is értesítettem sms-ileg, hogy némi késés várható betoppanásomban, amit vélhetőelg tudomásul vett, mert amikor ez az ígért 11 óra helyett fél 12 után megtörtént, nem szólt egy szót sem, vagyis hát szólt, de örült, hogy valamelyest meg tudja értetni magát angolul, míg a kolléganője a némettel próbálkozott.

Hát, Bohumil úr ez a maga városa olyan cudar hideggel várt, hogy a szelet jég-kaszához tudnám csak hasonlítani, vágott, csípett és beretvált cudarul, úgyhogy ez a kis múzeumocska, ami a maga emlékét is szolgálni hivatott, most tényleg menedékké lépett elő, úgy toppantam be Šorm úr birodalmába, mint Szent Márton fél köpenyébe takaródzott a koldus, bár ez lehet, hogy nem a legjobb párhuzam, de mégis. Šorm úr némi gyanakvással fogadott, bár kedvesen, noha, mint jeleztem, lehet, hogy hiányos angol tudása tette kellemetlenné a helyzetet, mert azt nem foghatom rá, hogy ne lett volna segítőkész, hiszen rögvest elővezényelte a németes kolleginát, és így, kettős erőfeszítéssel már egészen jól kibogoztuk, miről is lenne szó.

Magáról, természetesen, kedves Bohumil úr, a nymburki 100 évesről, vagyis, hogy az lesz majd hamarosan, és akkor majd nagy ünneplés leend és mindenki örvendezik. De mint kiderült, nem egészen ez a helyzet, mert magát, Bohumil úr, mintha mi, magyarok sokkal többre és inkább szívesen a fajtánkból valónak tartanánk, mint a derék csehek, ezt kerekperec meg is mondták a múzeumisták, vagyis hát ők, személy szerint tisztelik magát, elvégre a Hrabal-kiállítás a múzeum gerince, de még lehet, hogy a szíve és a veleje is, és tudják, miről, pardon: kiről van szó. Ám képzeljük csak, a nagy centenárium tiszteletére kezdeményezték, hogy a helybéli gimnázium vegye fel a maga nevét, szóval, legyen Hrabal Gimnázium, ám jó esély van rá, hogy nem lesz, mert a tanárok egy része és a szülők és a nmyburkiak szigorúbbik része azon a véleményen van, hogy maga, Bohumil úr, semmiféle jó példával nem járt az ifjúság előtt, mert először is, csapnivalóan tanult, mindenből bukdácsolt csak, aztán utána, amikor már íróvá lett, akkor is, rendben van, hogy írt, de részeges volt és iszákos is egyben, egy lump, aki nem lehet követendő jellem. Nahát. Így áll a helyzet 2013 novemberében, jelentem. De ettől még nincs minden veszve, elvégre, a száz éves születésnap mégsem hanyagolható el teljesen, és Nymburk is kitesz magáért, alakult is egy bizottság, mert bizottság nélkül, lássuk be, az egész fabatkát sem ér, és a bizottság úgy határozott, hogy legyen egy új kiállítás, mert ami van, ez a mostani, némiképp avíttas a kifakult papírlapokkal és felpöndörödő szélű fényképekkel. Azért, Bohumil úr, meg kell valljam, nekem nagyon jól esett látni ezeket a holmikat is. Azt a végtelenségig elnyűtt kempingbicajt, amivel kerekezni tetszett, hogy annak a kormányát és az ülését érinthettem, ez már majdnem egy kézfogás magával, Bohumil úr, már meg ne sértsem, pláne a nyereg tapogatása, ugye.

Aztán van ott még annyi minden, a sapkák, a kabátok, a bot, ja, meg egy kulcscsomó, kopott, piros tokkal, és naná, hogy eszembe jutott, ha ellopnám ezt a kulcscsomót, mehetnék Kerskoba vagy Prágába, keresgélni egy bizonyos ajtót, egy bizonyos zárat, és beledugnám a kulcsot, és a kulcs nyitná a nyelvet, az ajtó lassan tárulna, és bentről, a sötét mélyéből egy reszelős, öreg hang szólna felém, nem is tudom, érteném-e, mert csehül szólna, de valószínűbb, hogy magyarul, hiába, hogy maga szólna hozzám, Bohumil úr, hogy Na mi van, ki a franc az, mért nem hagynak már békén.

És a falon ott lógott a vasutastárcsa, hát persze, szigorúan ellenőriztem azt is, mint aki tud mindent, és voltaképp csak arról akar megbizonyosodni, nagyképűen és leginkább önző módon, hogy maga, a bennem élő Bohumil úr megfelel annak, aminek egyáltalán nem kell megfelelnie, mert ez nem így működik, igazából elég lenne újra és újra olvasni a maga műveit, Bohumil úr, és lám, mégsem elég.

Aztán megint megjelent a Šorm dierektor úr, és érdeklődött, hogy elégedett vagyok-e, és van-e még valami óhajom, és tehet-e értem még valamit. És noha tudtam jól, hogy ez lehetetlen, legszívesebben azt feleltem volna, hogy igazán nincs sok igényem, csak elvinném magammal ezt az indítótárcsát, meg egy kabátot, amibe néha belebújhatok otthon, meg a kulcscsomót, nem szép dolog lopni, adja oda, na, és már megyek is. Ehelyett, nyilván, csak hálálkodtam, hogy mindezt megtekinthettem, és egy leendő pécsi Hrabal-napra vonatkozólag még szavát vettem, illetve ajánlotta ő maga, nagyon kedvesen, hogy küldenek majd a fotóarchívumukból egy csomó képet, és majd kiválasztom, melyik kell, és azt el fogja küldeni nyomtatható méretben, és azokat a képeket nyugodtan használhatjuk. Mosolyogtunk és bólogattunk, és magára gondoltam, Bohumil úr, megint fenemód szerénytelenül, hogy ezt ügyesen tető alá hoztam, na jó, hoztuk, és ennek majd még sokan fognak örülni.

Újból kimentünk a köszörülő szélbe, megállapítván, hogy nem lett melegebb, és ezért gyorsan bevettük magunkat a főtéren lévő kínai étterembe. Cinska, így mondják csehül azt, hogy kínai, pont, mint a Csinszka, mert az irodalom bugyraiból, Bohumil úr, nehéz ám kikeveredni, ebből a valamiből, hogy az élet meg az élet leírása hol válik el, ezt magának kell a legjobban tudnia, mindenesetre elméláztam azon, hogy egy kínai, amikor nekiindul a nagyvilágnak, sejti-e, hogy a végállomás hol lesz, Gyulán vagy Nymburkban, és ez utóbbi helyen, ha úgy alakul, akár betársulhat a helybéli asszonyok különös rekordkísérletébe, még egész szarvast is süthet egy krematóriumban.

De, jelentem, Bohumil úr, kacsát ettem, rég ilyen jót, és sört ittam hozzá, a szomszédságbéli Krusovicét.

Mert a sörgyárhoz, a pivovárhoz, ahol maga felnőtt, ahol magával majdnem minden megtörtént, nem lehetett csak úgy, ajtóstul rontva a házba, beesni. Mert ez is le lett ám jó alaposan levelezve, magával a sörföző mesterrel, aki, halljon csudát, de csuda-e, szintén Bohumil, csak Valenta nevezetű, és azt írta angolul, hogy öröm számára a jövetelünk, ó, hát mennyi öröm adatik egy sörfőzdében.

Az elülső épületsor mellett afféle kocsmaintézmény üzemel, félig szabadtéri, és ott, Bohumil úr, ebben a cudar novemberben a lócán ott ücsörgött egy fél bridágra való atyafi, de olyanok ám, mintha mind Bohumil úr könyveiből és a Menzel úr filmjeiből rakták volna oda őket, olyan arcok, olyan grimaszokkal, hogy még akkor is nevetni kellett rajtuk, amikor a jeges szél összehúzta az ember képin a bőrt, egészen szorosra. A portán meg egy igazi nymburki asszonyság fogadott, Dobr denj, hát persze, pán Méhes Madarskoból, rögvest szól is a pán Valentának, addig csak várjunk kissé, és várunk is, ám unatkozni, de még fázni sincs nagyon alkalom, mert jön egy bazinagy teherkocsi, amiről leugrik néhány újabb veres képű figura a maga könyveiből és Menzel úr filmjeiből, és huzogatják a gatyájukat, vakarják a tarkójukat és vágják a grimaszokat, és a kuckójából kijött a portás asszonyság, és széles mozdulatokkal kezdett magyarázni, felszaladt egy kis vaslépcsőn, és belenézett a teherkocsiba, legyezett a kezével, mire a maga könyveiből és Menzel úr filmjeiből ismerős atyafiak is legyintettek, becsapták a kocsi ajtaját, és visszaültek a vezetőfülkébe.

Ekkor lépett elő egy másik nymburki asszonyság, és nagy meglepetésünkre magyarul köszönt, és kezdte magyarázni, hogy ne türelmetlenkedjünk, a Valenta úr jön ám mindjárt, és biztosítottuk, dehogy is türelmetlenkedünk, sőt, örömteli, hogy vele találkozunk, és hogyhogy tud magyarul, mire rögvest elmesélte, hogy a Felvidékről került ide 15 évesen, bizony, az már 1968-ban volt, elég rég, de jó dolga van itt, szerencsére a sörgyár is üzemel, csak ezt a jó kis régi kantint fogják lebontani hamarosan, ahol a maga írásaiból és Menzel úr filmjeiből szökött atyafiak söröznek a jeges lócán, na, hát ott egy szép kis hotel meredezik egykettőre, és ennek a fejleménynek nem biztos, hogy mindenki örül.

Mire ezt végigmondta a nymburki asszony, aki egészen bizonyosan ott lett volna az álmomból ismert nőkkel együtt a Guinness-rekordkísérletnél a szarvassal, megérkezett Valenta úr, aki, Bohumil úr, tudja, szintén Bohumil, ám sokkal fiatalabb annál, mint amire számítottam, mert egy sörfőzőmester esetében, tisztességgel szólván, egy jól megtermett és javakorabeli szaktársra számítottam, nem egy nyurga fiatalemberre, noha, igaz, a Menzel úr filmjéből ismert Francin is csak efféle volt, végül is.

Első momentumként megmutatta, Bohumil úr, a maga emléktábláját, hát mondhatom, szép dolog, épp csak kilátszik a földből, mert maga nem átallott olyan utasítást adni, hogy jó lesz ott az, mert így legalább szépen lehugyozhatják a kutyák, és ez épp elég a dicsőségből, és a nyurga Bohumil úr, pajkos mosollyal hozzá is tette, hogy áldásos módon teljesül is Hrabal úr kívánsága, mert az emléktábláját, nincs mit szépíteni rajta, rendszeresen le is hugyozzák a sörgyári kutyák.

És ezután elkezdődött a sörgyári séta, ami teljesen olyan volt, na jó: majdnem olyan, mint amikor az igazgatósági tagok jönnek ellenőrizni, és ahogy a nyurga Bohumilt követtem a lépcsőkön le és fel, egyik árpaforgatóból a másik fermetálóba, csak halkan a bajszom alatt elmotyogtam a kötelező mondatokat, tudja, Bohumil úr, hogy Igyekezzék, intéző úr, sokkal jobban igyekezzék, meg azt is, Ha nem becsüli meg magát, akár el is csaphatjuk, meg ilyeneket, holott szegény nyurga Bohumil, lehet mondani, nagyon is igyekezett, vitt egyik szintről a másikra, és a végén, hát persze, megkérdezte, hogy nem kóstolnánk-e meg egy pohárkával a sörből, igen, az egyikből és a másikból is, bár, mindennel együtt hét fajta sört főznek. Hát mit is lehetett volna erre válaszolni, jöhet az a porhárka, és jött is, a finom, friss sör, olyan habbal, Bohumil úr..., de hát pont magának magyaráznám?

És ekkor derült fény arra is, hogy a sör neve mért Postřižinské Pivo, mért nem Nymburki Sör, csak így, és akkor elmesélte ez a másik Bohumil, hogy hiszen a maga regényének és Menzel úr filmjének a cseh címe Postřižiny, ami annyit tesz, hogy Megrövidülés, mivel ott mindent levágnak és megkurtítanak, és amikor az új tulajdonos birtokba vette a sörgyárat, megkereste magát, és maga beleegyezését adta, hogy a sör neve ez legyen, Postřižinské Pivo, és így ért körbe a kör, hogy a nymburki sörgyárban cseperedett legényke megírta a nymburki sörgyárat, ahol ennek a könyvnek és még Menzel úr filmjének a nyomán hetven évvel később olyan sört kezdtek főzni, amit úgy hívnak, ahogy maga elnevezte.

Örvendtünk ennek a felismerésnek, és elbúcsúzván a nyurga Bohumiltól a nymburki Kauflandba mentünk, és ott ért véget a maga jegyében töltött nap, Bohumil úr, mert a sörös részlegnél ráakadtunk arra a sörre, aminek a rekeszén a Postřižinské szó díszelgett, és kivettünk belőle egy üveget, csak hogy még nagyobb és teljesebb legyen a meglepetés és az öröm: mert az üveg cimkéjéről maga nézett ránk, Bohumil úr, azzal az egyszerre szigorú és kópés nézésével, ahogy nyilván az életet is szemlélte, és amely szemlélődésben tán a legnagyobb segítségére éppenséggel a soha ki nem apadó sörital volt.

Nymburk, 2013. 11. 26. 19:04

Méhes Károly

Bohumil Hrabal 100

“Az irodalmat én mindig szórakozásnak tartottam.” Bohumil Hrabal, a zseniális cseh író, a 20. századi cseh irodalom egyik nagy alakja 100 éve született.

“Ez az én mozim, lehunyt szemem vásznán mutatom be magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem forgatta, egy film, amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amelyben fekszem…” (Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio)

Élet a sörgyár közelében

Bohumil Hrabal Brnóban született 1914. március 28-án, gyermekkora nagy részét Nymburkban töltötte. Az elviselhetetlenül szűkösnek érzett mindennapokat a helyi sörgyár, a városka varázslatos hangulata, a természet közelsége oldotta fel, mely meghatározó volt számára. A Sörgyári capriccio történetét is részben saját élményeiből alkotta meg, hiszen Hrabal gyerekként gyakran betért a nymburki sörgyárba, ahol rendkívül érdekelte a sörgyártás folyamata és az ott dolgozó munkások történetei. (A regényből Jirí Menzel cseh rendező készített nagysikerű filmet 1980-ban.) Az érettségi után a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be, ám a jognál jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom.

“Zongorázni tanultam, s diákként egy zenekarban is trombitáltam, egyszerű Esz-trombitán, egyébként zongorán játszottam. De inkább csak a magam kedvére, illetve mert akkoriban divatos volt zongorázni. A Híd nevű kocsmában játszottam Nymburkbn, kottáim is voltak, és hát Strauss-keringőket meg korabeli slágereket zongoráztam. Nagyokat hibázva klimpíroztam, valahogy úgy, ahogy írok…”

 

Az ország német megszállásakor, 1938-ban bezárták az egyetemet, Hrabal vasutas lett: volt írnok, pályamunkás, majd végül vizsgázott forgalmista. Erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, amelyből szintén Menzel rendezett 1966-ban Oscar-díjjal is kitüntetett filmet.

A háború után lediplomázott, ám jogászként soha nem dolgozott. 1946 és 1963 között volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, hulladékbegyűjtő-bálázó. Utóbbi “élménye” szolgáltatta a Túlságosan zajos magány című művének alapanyagát. 1956-ban megnősült, és feleségével Libenben telepedett le, ahol egy ideig színházi díszletezőként dolgozott.

1963-tól csak az írásnak élt

Ekkor jelent meg első könyve, a Gyöngy a mélyben, amely óriási sikert aratott, és következő műveit is gyorsan elkapkodták. A szovjet csapatok bevonulása, 1968 után azonban hallgatásra kényszerült, írásai csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg, így egyetlen regénye, az Őfelsége pincére voltam is, amelyet 2006-ban vitt vászonra ismét Jiri Menzel.

“…most láttam a tévében újból szerencsétlen köztársaságunk elnökének, Husák elnök úrnak a lemondását, amint lábujjhegyen elosont az elnöki székből, mintha mi sem történt volna, mintha csak az időjárásjelentést olvasná föl, lábujjhegyen hagyott itt mindent, amit saját maga, mint az ország első embere főzött. Elsompolygott, mint egy róka… Pedig én azt szeretném, hogy úgy hagyja itt ezt a világot, mint a román Drakula, Maldoror, a rossz legfőbb megtestesítője… “ (Bohumil Hrabal: Levelek Áprilkának)

A hetvenes évek közepe némi enyhülést hozott számára, néhány regénye megjelenhetett: szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (a Capriccio, a Díszgyász és a Harlekin millió), majd egy évtizeddel később feleségéről, barátairól és legfőképp magáról írt trilógiája (Házimurik, Vita Nuova és a Foghíjak).  A Sörgyári capriccio-ról így vallott:

“Ez az írásom krónika; anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki nem fogja a kezemet, s én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert egyedül én adhatok hírt immár arról a sörgyárról, arról a kisvárosról, ahol megállt az idő. Chagall festészetének gaviatikus stílusa ihletett, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam, a képzelet zseblámpájával bevilágítsak a múltba, és megjelenítsek egy életszeletet, melyből szövegbe menthető egy gyönyörű asszony, akit elnyelt a könyörtelen idő.”

Ezekben az években sokat utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán otthon azonban Prágában, majd később Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban érezte jól magát felesége és macskái társaságában. Továbbra is rendszeresen járta a kocsmákat, és prágai törzshelyén, az Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit. Felesége halála, 1987 után ebben a “zajos magányban” teltek napjai. Esterházy Péter nem hiába írta róla: “A Hrabal-hősök folyamatosan dumálnak, beszélgetnek, mutatják magukat és a világot. De Bohumil Hrabal zárt ember volt, hallgatag öregember, akivel alig lehetett beszélni.”

“Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze.” (Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

A politikai fordulat után, 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását, és 1993-ban kitüntették a rangos cseh Jaroslav Seifert-díjjal. (Az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta.) A különc író azonban egyre zsémbesebb lett, köszvénye is egyre jobban kínozta. Így került a bulovkai kórházba, amelynek egyik ablakából 1997. február 3-án 83 évesen galambetetés közben kilépett az örökkévalóságba.
Hrabal kifejező, rendkívül vizuális, szuggesztív, naplószerű stílusban írt, gyakran nagyon hosszú mondatokban. ”Senki más nem fejezi ki úgy Prágát, mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni” – írta Milan Kundera, s valóban a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyve például egyetlen hosszú mondat. 

 

“Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak, vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”

Műveivel maradandót alkotott a cseh irodalomban, humoros és bölcs köznapi hősei egyszerre nevetségesek és megindítóak, akik képesek másként látni saját életüket és a világot, hogy elviselhetővé tegyék nemcsak maguk, hanem olvasóik számára is a legnagyobb nehézségeket, a legrosszabb körülményeket is.

Jirí Menzel sokszor elmondta, hogy nem ambíciója a forgatókönyvírás, ezért filmjei főként irodalmi alapanyagból, elsősorban Bohumil Harabal műveiből születtek. A világhírű cseh író elbeszéléseiből 1966-ban forgatta a már említett Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjét, amellyel a következő évben elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. 2006-ban pedig vászonra vihette immár hatodik Hrabal-adaptációját, és az Őfelsége pincére voltam általat sikerfilm lett. 

Szerző: Gaál Tamás

Forrás: https://cultura.hu/kultura/bohumil-hrabal-100/

Sör, halál és macskák - Bohumil Hrabal világa

Bohumil Hrabal neve mára fogalommá vált: még azoknak is jelent valamit, akik nem olvasták a műveit. De mik is alkotják ezt a jellegzetes írói világot? Összegyűjtöttük a Hrabal-próza legjellemzőbb elemeit. (Ebben a cikkünkben pedig Hrabal íróportréját vázoljuk fel!)

Sör, sörgyár, kocsma – csevegés és pábitelek

„A sörhöz fűződő viszonyom szakrális, hogy úgy mondjam, a priori” – nyilatkozta egy 1993-as interjúban Hrabal. Sörgyár-igazgató nevelőapa mellett nőtt fel, később pedig maga is nagy sörivóvá vált: a prágai kiskocsmák nem csak törzshelyül, de munkahelyül is szolgáltak a számára, hiszen a „zajos magányban” sokszor jobban tudott írni, mint otthon. A sör, a sörgyár, a kocsma írásainak is jellegzetes elemei. A csevegés, az úgynevezett kocsmai duma, a sörivás által felszabadított, akadálytalanul áramló cseh köznyelv (mely a magyarnál sokkal élesebben válik el az irodalmi nyelvtől) a Hrabal-próza egyik legjellemzőbb sajátossága. (A Táncórák idősebbeknek és haladóknak például mindössze egyetlen, szabadon hömpölygő mondatból áll.) Hasonlóan lényegesek a sörözők látogatói, a mások által figyelemre sem méltatott, ám valójában nagyon is értékes kisemberek. Hrabal szerint ők – az úgynevezett pábitelek, vagyis az átlényegítők – az igazi hősök. (Az írónak van is egy Pábitelé – Átlényegítők című elbeszélése). A leghíresebb pábitel Pepin bácsi, az író apai nagybátyjáról, Josef Hrabalról mintázott figura, a családról szóló regényfolyam egyik főhőse. Természetesen a kortársak a pábitel jelzőt magára Hrabalra is ráragasztották.

„A részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, nem a felfelé vezető út, nem az égnek emelt karok, nem az egymás után születő ötletek, a részegségben a másnap a legértékesebb, a másnaposság, a lelkiismeretfurdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van... Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni.., meg aztán másnapos hangulatban, legalábbis nekem, olyan gondolataim támadnak, amilyeneket józanul félnék végiggondolni, másnapos hangulatban, amikor a testem és a lelkem agyon van gyötörve, olyan ötletek ötlenek fel bennem, amilyenektől máskor megfednék, de ezek a másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalább valamivel előbbre…” (Házimurik)

Család

Hrabal több könyvet is szentelt családtagjainak – ilyen például a szülei (elsősorban édesanyja) fiatalkorát megörökítő Sörgyári capriccio, a saját gyerekkoráról szóló Díszgyász, az Anya fiktív visszaemlékezéseit tartalmazó Harlekin milliói és a Pepin bácsi alakját előtérbe állító A városka, ahol megállt az idő. Hrabal sok humorral és iróniával, mégis nagy szeretettel, már-már mitizálva mutatja be családtagjait: Pepin bácsi és Maryska ma már nem egyszerűen az író hozzátartozói, hanem a szigorúan vett önéletrajzi olvasattól elszakadva vérbeli regényhősökké váltak.

„…apukám akkor olyan ideges lett, ó az apukám úgy tudott haragudni, mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeket, és ha apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papa előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradványt, és olyan, de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripityára törte az egész almáriumot, akár egy gyufás dobozt, és egy fél óra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig volt begyújtani- és fűtenivalója…”  (Sörgyári capriccio)

Diktatúra

Felületes olvasásra a Hrabal-szövegek a humor erőteljes jelenléte miatt kedélyesnek tűnhetnek – pedig a háttérben általában ott van valamilyen megkerülhetetlen diktatórikus hatalom, melyhez a hősöknek viszonyulniuk kell valahogy. Ez a viszonyulás lehet az ellenállás (mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok forgalmistájának esetében) de lehet behódolás is – így cselekszik az Őfelsége pincére voltam felszolgálója. A politikai elnyomás magát Hrabalt is sújtotta, hiszen művei a cenzúra miatt sokáig nem jelenhettek meg – Az Őfelsége pincére voltam például évekig csak szamizdat-kiadásban terjedhetett. (A hatalom és Hrabal viszonya egyébként a Levelek Áprilkának című művében bevallott ügynökmúltja miatt elég kényes kérdés.)

„Amint tudják, politikai és társadalmi jelenünk az író számára azt jelenti, hogy minduntalan nagyon vékony jégre kell lépnie. Sok téma nem csupán a társadalmi konvenciók, de a jelenlegi politikai viszonyok és az uralkodó ideológiai irányzat miatt is tabunak számít. Csakhogy az író éppen azért van, hogy a konvenciókat felrúgja. Rainer Maria Rilke mondogatta: »Szövegeimet gyakran szúrósan kell olvasni, mert én magam is szúrós viszonyban vagyok ezzel a társadalommal«.” (Az alkotói módszerről – beszélgetés a Svĕt v obrazech című lapban, 1989)

Macskák

Hrabal macskák iránti szeretete legendás: kerskói birtokán néha tíz macskát is tartott egyszerre. „Szerencsére megvéd az öngyilkosságtól az, hogy ott van Kerskóban egy egész csapat macska, akik mindig úgy üdvözölnek, mintha azt jeleznék, hogy nélkülem nem tudnak élni” – írja 1982-ben. Amellett, hogy a macskák egyfajta gyermekpótlékot jelentettek számára, őszinte, írói érdeklődéssel tanulmányozta ember és állat kommunikációját, a köztük időnként kialakuló már-már transzcendens kapcsolatot. A macskák írásaiban is gyakran megjelennek – Kisautó című elbeszélése például arról szól, hogy még egy feleslegesnek tűnő kismacskát sem ölhet meg az ember büntetlenül. A macskák felbukkanása a szövegekben egyébként általában összekapcsolódik a halál tematikájával.

„...Este aztán Pepin bácsi mozdulatlanul üldögélt a konyhában, a kredencnél, mögötte az öreg Celestýn kandúr... már ő is, éppúgy, mint Pepin bácsi, időrágta, fogatlan vénség volt, sőt, arcban is hasonlítottak egymáshoz. Pepin bácsi időnként megfordult, és amikor kitapogatta a kandúr fejét, megsimogatta, a kandúr a tenyerébe púpozta a hátát, és így érintette egyik a másikat, míg csak el nem jött a lefekvés ideje.” (Harlekin milliói)

Halál

Azt mondják, minden valamirevaló író a szerelemről és a halálról ír. Nincs ezzel másképp Hrabal sem: Tomáš Mazal szerint „A halál motívuma vörös fonalként húzódik végig Hrabal teljes irodalmi munkásságán”. Valóban, a halál kérdése szinte minden Hrabal-műben előkerül – néha egyéb témákkal, például a háborúval vagy az öngyilkosság kérdésével összekapcsolódva. (Mindkét esetre jó példa a Szigorúan ellenőrzött vonatok.) Hrabalt egyébként erőteljesen foglalkoztatta az öngyilkosság mint filozófiai probléma: jól mutatja ezt, hogy a Túlságosan zajos magány főhőse, Hanta sokat elmélkedik Seneca öngyilkosságáról. Sokan talán ezért azt gondolhatják azt, hogy 1997-es halála valójában groteszk, hrabali humorral elkövetett öngyilkosság lehetett.

„És én élvezettel beszéltem a saját síromról, ha itt halnék meg, és ha csak egyetlen le nem rágott csontot vagy a koponyámat temetnék is el belőlem, temessenek a dombon lévő temetőbe, a domb gerincén, mert az a kívánságom, hogy azon a választóvonalon a koporsóm egy idő után essen szét, hogy az, ami még megmaradt belőlem, folyjon szét az esővel a négy égtáj felé, hogy az egyik felemet vigye a víz a csehországi patakokba, a másikat pedig a patakok hullámain a szögesdróton és a határon át a Dunába, hogy tehát világpolgár akarok lenni halálom után is akképpen, hogy a Moldvából az Elbába, onnan meg az Északi-tengerbe jutok, a másik felem pedig a Duna vizével a Fekete-tengerbe, majd mindkét tenger segítségével az Atlanti-óceánba kerülök... csak az a fontos, a koporsót keresztbe helyezzék a sírba, mintha egy háztető gerincére fektetnék...” (Őfelsége pincére voltam)

Szerző: Illés Zsófia

Forrás: http://konyves.blog.hu/2014/03/28/sor_halal_hatalom_bohumil_hrabal_vilaga

Száz éves lenne Bohumil Hrabal (1914-1997).

Száz éves lenne Bohumil Hrabal (1914-1997). Előbb született, és túl is élte azt az államalakulatot, amelyhez oly közel állónak vallotta magát: Csehszlovákiát (1918-1992). Egy, ma már nem létező ország halott íróját köszöntjük ma.

Hrabal és felesége, Pipsi (Fotó: Kocsis Péter)

Legutoljára 2003-ban találkoztam olyan tengerentúli turistával az Arany Tigris sörözőben, aki útikönyvére mutogatva egy Bohumil Hrabal nevű írót keresett, hogy dedikáltasson vele egy könyvet, vagy legalább egy söralátétet. Akkor éppen négy esztendeje volt halott a „csehszlovák” író, aki egyebek mellett éppen az ilyen látogatók zaklatása elől menekült oda, ahol még a szemfüles turisták sem érhetik el. Ma már csupán az egykori barátok és ismerősök által keddenként körülült „Kis agancs” törzsasztal emlékeztet a száz esztendeje született Hrabal szellemére, az Arany Tigris sörözőben.

Kegyelet az Arany Tigris sörözőben Kocsis Péter

Már életében is nagyon kevesen voltak, akik nem csupán íróként, de emberként is közelebbről ismerhették a Mestert. Öregkorában mogorva, magának való, zárkózott alak volt, aki már csak az ő „túlságosan zajos magányában”, a kocsmában, e különös, dülöngélő részegek útjába és a már-már magánlaksértéssel egyenértékű bámuló szemek kereszttüzébe épített elefántcsonttoronyban érezte igazán jól magát.

Annyit azért tudunk Hrabalról, hogy egész életében megvoltak a maga elefántcsonttornyai: kezdetben a polnái, majd a nymburki sörgyár, aztán az ötvenes évektől a libeňi „Örökkévalóság gátja”, egy ma már lerombolt utca, amelynek egyik házában lakott. Hogy a később morcos és elutasító író milyen lehetett akkoriban, a „szárnybontogatás éveiben”, arról a Gyöngéd barbár és még néhány rövidebb, visszaemlékező írásából alkothatunk képet, hiszen az ötvenes évek elején még aligha tudta valaki, hogy valahol egy prágai külvárosi negyedben él Csehszlovákia, Közép-Európa, sőt talán... szóval egy később messze földön elhíresült íróember.

Amikor végre elkezdték kiadni írásait, rövid ideig élvezhette csak a hivatalos elismerést. 1968 után – elsősorban a titkosrendőrség zaklatása elől – egy Kersko nevű üdülőfaluban vásárolt hétvégi házába menekült. Emellett már jószerivel csak az Arany Tigris söröző jelentett neki valamit, a többi hely – egy prágai panellakás, a külföldi meghívások vagy a kerek születésnapok házimurijai – csak kellemetlen vagy szükségszerű mellékállomások voltak számára. 

A híres sörgyár Nymburkban Kocsis Péter

Ha így nézzük, nem is volt olyan kacskaringós ez az emberi mértékkel hosszúnak mondható út: a „törzshelyeket” tekintve össze sem hasonlítható a Túlságosan zajos magányban olvasható „Nagy Szlalom” kocsmáinak számával... A sörgyárakból az Örökkévalóság Gátjának nyüzsgésébe, onnan Kersko valóban csendes, végül pedig az Arany Tigris zajos magányába. A közös pontok, a „gyöngyszemek”, amelyekből e sajátos élet lánca összefűzhető, a kocsmák voltak, amelyekben „olyan jó várni a halálra”, és ahol csak azok halnak meg, akik „az istenek kiválasztottjai”. Nehéz nem kihallani ezekből a mondattöredékekből Hrabal végső kívánságát, amely nem teljesülhetett. Addig-addig várakozott kedvenc törzshelyén a halálra, míg már nem is találta olyan szépnek ezt az időtöltést, és ő maga tett inkább egy apró mozdulatot egy prágai kórház ötödik emeletének ablakában. Alighanem ez volt legutolsó földi elhatározása.

Amikor Hrabal, kevéssel halála előtt, végleg abbahagyta az írást, visszatért egykori kedves foglalatosságához: a papírbegyűjtőben eltöltött időkben beszerzett albumokba, receptkönyvekbe ragasztgatta legkedvesebb fotóit, képeslapjait, és ezeket vitte el megmutatni a Tigris-béli asztaltársaságnak.

Bohumil Hrabal egész élete során egyetlen művön dolgozott. Kollázsokból, kisebb-nagyobb mozaik-kockákból próbálta újra és újra összerakni önmagát és a világot, amely körülvette őt. Hogy neki sikerült e, az ő titka marad. De nekünk esélyt adott arra, hogy könyveit olvasva és a műveiből készült filmeket nézve összeálljon bennünk egyfajta, szívünkhöz oly közel álló világ, amelynek lényege önmagunk és embertársaink szeretete. Isten éltesse odafenn, Kedves Mester!

Hrabal és Pepin sógor... (fotó: Kocsis Péter)

A fotókért baráti köszönet Tomáš Mazal barátomnak...

Forrás: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/hrabal_100

Sörszagú életöröm - 100 éve született Bohumil Hrabal

Fotó: Ulf Andersen

Bár nem tartozott a legkalandosabb életű írók közé, írásaiban még a legszürkébb hétköznapoknak is sikerült színt adnia. Sosem fogyott ki az anekdotákból, világa tele volt egyszerű falusiakkal, szerencsétlen kisemberekkel, faros- és mellyescicákkal, és a szép új világ reményében a fodrászollótól sem megriadó aranyhajú menyecskékkel. Ma lenne 100 éves Bohémia legbohémabb írója, Bohumil Hrabal, aki bizonyos fokig magyar író volt, hőseihez hasonlóan reményt árult, és halála után sörözők százaihoz adta a nevét. (Ebben a cikkünkben könyveinek világát mutatjuk be: Sör, halál és macskák) 

A húszéves brnói hajadonnak, Marie Kiliánovának 1914. március 28-án fia született az egyik környékbeli fiútól, a 21 éves Bohumil Blechától. A Maryškának becézett lány és Blecha nem kötöttek házasságot, ezért gyermekük a keresztségben a Bohumil František Kilián nevet kapta. Az április 4-én tartott keresztelőn a kisfiú keresztapja egy helybeli limonádékereskedő, Frantisek Hrabal lett, akinek 25 éves fia, ifjabb Frantisek Hrabal időközben szemet vetett a leányanyára. A kis Bohumil az első néhány évét nagyszüleinél töltötte, és a házuk előtt hetente többször is elvonuló temetési menet bámulásával már ekkor megalapozta groteszk iránti rajongását. Miután biológiai apja lemondott fiáról, Frantisek, vagyis a későbbi Francin, 1916 karácsonyán örökbe fogadta Maryška gyermekét. A család ekkor már Polnában élt, a fiúnak pedig alig két évesen ez már a második születésnapja volt - attól a naptól kezdve Bohumil Hrabalnak hívták. 1917-ben megszületett az öccse, Slávek, a család pedig két évvel később Nymburkba költözött, ahol nevelőapja a helyi sörgyár vezetőjeként kapott állást. A háborúba belerokkant Blecha sosem találkozott fiával, ám lányának, Drahomíra Blechová-Kalvodovának volt alkalma megismerni féltestvérét.

Zsebcselek

Hrabal sosem számított kimondottan jó tanulónak, a tankönyveknél sokkal jobban érdekelte a költészet, és nevelőapja sörgyári munkája. A középiskolában évismételésre is kényszerült (lásd később Egy osztályismétlő emlékezései), ám érettségi után mégis úgy döntött, beiratkozik a prágai egyetem jogi karára. Költőként 1937-ben, 23 évesen debütált, Prsi (Esik) című verse a nymburki újságban jelent meg. Csehország náci megszállása után a Károly Egyetem bezárt, ezért dolgozni kezdett - többek között vasúti diszpécserként és egy ügyvédi iroda asszisztenseként is tevékenykedett egy ideig. Tanulmányait csak a II. világháború után folytathatta, 1946-ban szerzett diplomát. Mivel a jogi pálya nem vonzotta, verseinek viszont a kommunista párt hatalomra jutása miatt nem talált kiadót, a biztosítási ügynöktől a postáson át a színházi kellékesig, mindenféle munkát elvállalt. Sőt, ahogy Julian Barnes fogalmazott, még az „író számára legkevésbé alkalmas” munkahelyen is dolgozott, egy papírhulladék-feldolgozóban. Munka közben pedig nyitva tartotta a szemét, és rengeteg olyan élményt és történetet rögzített, melyek felbukkantak későbbi munkáiban. (Biztosítási ügynöki tapasztalatait például az Angyali szemek című novellájában örökítette meg, a papírfeldolgozó pedig a Túlságosan zajos magány című kisregényben kapott főszerepet.)

Hrabal és felesége, Eliska 1956-ban

Élete első szerelmét Jiřinka Sokolovának hívták (Hrabal csak Georginának becézte), ő 16 éves volt, amikor összeismerkedett a fiúval. Kapcsolatuk négy évig tartott, ám hiába viselkedett Bohumil igazi hősszerelmesként, a lány végül másik férfit választott. A harmincas évek végén egy Olinka Micková nevű nő törte össze a szívét, de olyan apró darabokra, hogy ez a balul sikerült szerelem is inspirációul szolgált a Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz. A nymburki Jarmila Holeckova viszont teherbe is esett tőle, ám volt egy kis bökkenő – a férj. A nő végül az abortuszt és hites urát választotta, döntését pedig táviratban közölte Hraballal. (A mintakollekció visszaküldve. Mathias – idézi a távirat szövegét Hrabel egyik versciklusa.) 35 éves korában egy Blanka Krausz nevű „szép, zsidó lányt” szemelt ki magának, de a csalódás most sem maradt el. „Hölgyem, ha volframból volna keze/haja mangán volna s szeme molibdén/akkor is véget érne a mese a férfiról/ ki úgy szerette, mint én.” (A csillagtalan fejnél – Tőzsér Árpád fordítása) Az igazi boldogság 1955-ig váratott magára, Hrabal ekkor ismerte meg Eliska Plevovát, akit öt hónappal első találkozásuk után, 1956. december 8-án feleségül is vett. Gyermekük sosem született – a asszonyt a háború végén szovjet katonák brutálisan megerőszakolták, és az erőszak következtében sosem eshetett teherbe.

Vita Nuova

Bár Hrabalt főleg mint történeteit lélegzetvétel nélkül ledaráló, hétköznapi szürrealistát ismerjük, első publikált könyve mégis verseket tartalmazott. Az 1948-ban megjelentetett Ztracená uličkát a kommunista hatalomátvétel után azonnal kivonták a forgalomból. Az ötvenes években tagja volt a költő, Jiri Kolar által vezetett underground irodalmi tömörülésnek. Verseiből ekkorra történetek lettek, ám ahelyett, hogy megismertette volna őket a közönséggel, inkább csak hangosan felolvasta a csoport tagjainak. A prózaíró Hrabal első könyve, 1956-ban jelent volna meg, ám a könyvkiadás a korabeli Csehszlovákiában nem a leggyorsabb és legzökkenőmentesebb tevékenységnek számított, és mire a nyomdászok minden munkafolyamatnak a végére értek volna, a politikai közhangulat megváltozott. A kötetet végül nem publikálták. Hrabalnak ez sem vette el a kedvét az írástól, és 1962-től hivatásos, teljes munkaidős íróként kezdett dolgozni – köszönhetően feleségének, aki nemcsak lelkileg, de anyagilag is támogatta. Legelső, ténylegesen könyvesboltokba kerülő prózájára, a Gyöngyök a mélyben című novelláskötetre 1963-ig kellett várni, ám ezt követően regényei, elbeszélései és novelláskötetei majdnem évente követték egymást.

Erre az időre tehető, hogy egy fiatal cseh filmrendező, bizonyos Jiří Menzel először olvasta a nevét egy irodalmi folyóiratban megjelent novella, a Próbaút szerzőjeként. Szinte még el sem ült az 1964-es Táncórák idősebbeknek és haladóknak Pepin bácsijának sikere, az egymondatos regény után egy évvel Hrabal korábbi jegyzeteiből összeállt a Szigorúan ellenőrzött vonatok története. 1966-ban az akkor mindössze 28 éves Menzel az író közreműködésével vászonra vitte az ifjú Wertherből hősi halottá váló forgalmista sztoriját, az adaptáció pedig olyan jól sikerült, hogy 1968-ban a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscarral jutalmazták. Később számos alkalommal dolgoztak együtt, és ahogy gyűltek a megfilmesített könyvek és történetek, nevük is úgy fonódott egyre szorosabban egymáshoz. (Pacsirták cérnaszálon - 1969, Sörgyári capriccio - 1980, Hóvirágünnep - 1983, Őfelsége pincére voltam - 2006)

Szigorúan ellenőrzött vonatok

 „(…)…egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját (…)” – olvasható a Táncórák végtelenített mondatában. Ha a prágai tavasz leverése után hatalomra kerülő, a liberalizmust csak hírből ismerő kultúrpolitika nem is akarta szétverni Hrabal pofáját, a könyveit nem szerették volna a nép kezében látni. 1968 után tiltólistára került, művei csak 1975-ben kerülhettek vissza a cseh könyvesboltokba. A mellőzöttség miatt az író nem találta a helyét Prágában, és idejét főleg a Hóvirágünnepből is ismert Kerskóban töltötte. Bár művei nem terjedhettek legálisan, szamizdatként megtalálták az útjukat az olvasókhoz. A tiltott időszakban, 1968 és 1975 között jelent meg többek között az Őfelsége pincére voltam és a Sörgyári capriccio is, és bár előbbit Hrabal nagyon szerette volna nyomtatásban látni, tudta, hogy a hatalom legalább annyira rossz szemmel nézné, mint Francin az első pillanatban Maryska divatos bubifrizuráját. Egyik barátja, Karl Spr, és a cseh zenészek szakszervezetének jazz szekciója mégis kinyomtatta a regényt, majd Hrabal figyelmeztetése ellenére ötezer példányban a jazz szekció irodáiban tette elérhetővé. Bátorságukat a vezetés 1986-ban börtönnel díjazta. 1988-ban szabadultak – egy évvel később a bársonyos forradalom megdöntötte a kommunista diktatúrát.

Véres történetek és legendák

Hogy művei végre szélesebb olvasótáborhoz is eljuthassanak, egy 1975-ben adott interjújában Hrabal „önkritikát gyakorolt”, és nyilvánosan is a támogatásáról biztosította a kommunista rezsimet. Kijelentései mélységesen felháborították rendszerellenesnek kikiáltott kollégáit, ám a rendszernek éppen annyira imponált, hogy megengedjék, hogy újra publikáljon. Nyilatkozatához később is hű maradt (még a diktatúra elleni tiltakozásul megfogalmazott 77-es chartát sem írta alá), ám ennek ellenére erősebb, rendszerkritikusabb írásai - köztük egyik legerősebb, leghatásosabb műve, a papírgyári éveiből ihletet merítő Túlságosan zajos magány (in: Gyöngéd barbárok) – csak külföldi nyomtatásban terjedhettek. A kisregényben Hrabal elmeséli, hogyan változtat valakit a könyvpusztítás „emberiségellenes bűne” akaratán kívül kultúremberré, hogy aztán a végén épp úgy aprítsa darabokra, mint frissen nyomott filozófiai munkát a papírdaráló. (Hanta történetéből 1994-ben forgatott filmet a ’67-ben Franciaországba disszidált rendezőnő, Vera Cais.) Hrabal a hatalommal való viszonyáról végül 1990-es, Levelek Áprilkának című könyvében vallott, ekkor beszélt először sokáig titkolt ügynökmúltjáról is.

„(…) ezért aztán tisztességesen igyekeztem beszélni a zsarukkal, mellébeszéltem, és alig bírtam kivárni, hogy elváljunk egymástól, és magamra maradjak, és reszkessek, mikor találkozunk újra, merthogy mégiscsak mindig kikottyantottam valamit, és így a belügyminisztérium hivatalnokai pórázon tartottak, a Belvederbe olyankor párosával, máskor hármasával is eljöttek, és dedikáltam nekik a könyveimet, szívélyesen és barátian, mire ők keresztkérdésekkel gyötörtek, hogy hol nyomják a szamizdatjaimat, és kitől kapom a papírt, és kivel érintkezem… én meg, hogy nyugtom legyen, mindig elárultam nekik valamit, amit aztán megbántam, és magamba roskadtam tőle…”

Ugyanebben az évben jelent meg Esterházy Péter kollegális tisztelgése, a Hrabal könyve, ám nem ez volt az egyetlen, ami Hrabalt a magyarokhoz kötötte. „Ritka az, amikor egy külföldi, ebben az értelemben idegen írót az olvasó avval a szeretettel vagy elfogultsággal vesz körül, ahogy csak a hazaiakat szokta. Hrabal ilyen, kissé elmagyarosodott író, kicsit magyar írónak tekintjük.” – nyilatkozta egy 2007-es interjúban Esterházy, Hrabal pedig nem zárkózott el a „magyarítástól.”

”Hát egy bizonyos fokig az (magyar író – a szerk.) is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten.” (1992, magyar Playboy)

A sörgyári történetek után a nyolcvanas években megjelent újabb, háromrészes önéletrajzi trilógiája (Házimurik - 1984, Vita Nouva -1986, Foghíjak -1987), amely most nem a túláradó, vérbő hrabalisággal (vagy, ha ugyan el lehet választani a kettőt, pepinséggel), hanem felesége, Eliska narrálásában mesélt kettejük életéről. A trilógiát a 68-ban Kanadába emigrált Josef Škvorecký kiadója, a Csehszlovákiában betiltott könyvekre szakosodott 68 Publishers Corporation jelentette meg. 1987-ben Hrabal felesége hosszú betegség után elhunyt, túl zajos magányban hagyva férjét. Magányát hőn szeretett macskái mellett egy cseh szakos amerikai egyetemistalány, April Gifford enyhítette némiképp, ám az Eliskával eltöltött több mint harminc évet semmi sem tudta helyettesíteni. „(…) már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj…” (in: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül)

 

Imádott macskáival, akiknek „ugyanolyan könnyű a szívüket meghódítani, mint az embereknek” Tíz évvel élte túl a feleségét, halála épp olyan groteszk és „hrabali” volt, mint hősei hétköznapi kalandjai. 1997 februárjának harmadik napján, délután fél háromkor kizuhant a Bulovka kórház ötödik emeleti ablakából, ahonnan galambokat etetett. Hat évtized könyvtermését és (az írásaiban megénekelt kísérteties egybeesés miattt) egy hatalmas kérdőjelet hagyott maga után. Koporsójára kívánsága szerint a Polná sörgyár neve is felkerült, ugyanis itt találkozott először anyja és nevelőapja, Francin. „(…) azt senki a világon nem bocsátja meg, ha az ember békességben, valamint a részegség és a világmindenség számlájára akar élni” – olvashatjuk a Gyöngéd barbárokban. Hrabal pont így élt. Egyszerűen és nem túl hangosan, mint figurái, nehezebb időkben az Arany Tigris pultját támasztva, és sörszagú életörömmel egyensúlyozva a világmindenség nem is annyira bársonyos káoszában. Hát lehet ezt nem megbocsájtani neki?

Forrás: http://konyves.blog.hu/2014/03/28/hrabal_482

Egyforma pofacsont – száz éve született Hrabal

Fotó: Varga Attila

Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adunk egy orosz vodkával teli üveget. Varga Attila szubjektív visszaemlékezése a száz éve született Bohumil Hrabalról – arról a cseh íróról, akinek milliós példányszámban fogytak könyvei, s aki a magyarok nagy tisztelője volt.

      

„Te mocskos disznó, akit mindenki az egekig magasztal, mikor hagysz fel végre azzal, hogy gusztustalan perverzitásoddal mérgezed az emberek lelkét? Mennyi pénzt vedeltetek el a kritikusaiddal és a recenzistáiddal a bordélyokban, hogy így agyba-főbe dicsérnek?” – írta egy felháborodott olvasó a hatvanas években Bohumil Hrabal cseh írónak. Más úgy fogalmazott: „Mintha áttetsző, kristálytiszta vizet kortyoltam volna. Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget… Látja, az ember valahol belül mégiscsak jó, és az olyan művek, mint az Önvilágámítók, éppen azokat a legfinomabb húrokat rezegtetik meg, amelyekből a legeszményibb hangszer, az emberi lélek van szőve.”

"A doktor átvette a lábast, beleszagolt és megörült. Ó, magyar gulyás! Méghozzá hátszínből. Mágnások eledele."

(Bohumil Hrabal: Házimurik)

E kettős fogadtatás jellemezte a március 28-án száz éve született Bohumil Hrabal cseh író műveit. Hrabalt elbűvölték azok a beszédstílusok, amelyeket sokféle foglalkozása és a külvárosok, kisvárosok sörméréseiben végzett tanulmányai során felfedezett. Történeteinek alakjai olyan nyelven beszélnek, amely a megannyi széplelket ugyan megbotránkoztatja, de a stílus ínyenceit ritka műélvezetben részesíti. Az író a 20. századi cseh irodalom legnépszerűbb alakja, könyveit Európában milliós példányszámban adták ki, kedvező fogadtatása a magyar olvasók között is rendületlen, írásaiban, ritka interjúiban a magyarok iránti tiszteletét is kifejezte.

Fotó: Varga Attila

Jómagam 1993 februárja és 1994 novembere között öt alkalommal találkoztam Bohumil Hraballal. Az időben visszaugorva 1993-ban vagyunk…Hrabal hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától 35 kilométerre található kerskói tanyájára, hiszen ott vannak a macskái, akiket etetnie kell. Ha valaki megzavarja bármely kiadó, illetve újság képviseletében, hangos lesz a ház. Interjú helyett keresetlen szavak röpködnek, jaj a betolakodónak, jaj a Kerskóban járó halandóknak! A macskáit etető Hrabal valóban kíméletlen. Elküld minket a francba.

Három napig járunk a nyakára, majd a szomszéddal üzen: vár minket, mehetünk hozzá. Átvágunk a kertek között található ösvényen, majd belépünk a titokzatos házikó földszinti szobájába. Az előtérben tejeskonzervek, macskákat ábrázoló újságkivágások s egy francia konyak már üres fadoboza. A szobában meleg van, a kályhában fahasábok pattognak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva méri az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ül az író. Ránk néz, majd kezet nyújt a nefelejcskék szemű Hrabal.

– Ott vannak a székek, ti bitangok. – Edzőcipős lábát egy másik széken nyugtatva elnyújtott, retorikus hangnemben kezdi. – Szóval tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem. Tehát Prágába kellett mennem, és ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig „ganz ummöglich”, azaz teljesen lehetetlen. Ma meg itt volt az egyik könyvkiadóm, a Mladá Fronta, és megkoronáztak. Hozták a koronát, és azzal a koronával a fejemen fényképeztek, na meg a macskáimmal együtt is, de a macskák, ahogy felfogták ezt, tettek rájuk, és maradtam egyedül, a sötétzöld sapkámmal és a koronámmal a fejemen. Fiúk, bocsánatot kérek tőletek a történtekért, de engem zavarnak az újságírók, és idejében elküldöm őket, mert – hogy tisztában legyünk a dolgokkal – én nem szeretem sem a monológot, sem a dialógust. Ha nem vagyok kemény, tudom, hogy kialakul ez a pingponghelyzet, márpedig én aztán igazán unom a visszatérő hülye kérdéseket. Az azért szép volt, ahogyan tegnapelőtt ott álltatok a kertben, és én elküldtelek benneteket a francba. Hát, uraim, nagy barmok vagytok ti, mert én éppen akkor, a 11 órás busszal jöttem meg, és pont a macskáim etetéséhez kezdtem. Márpedig, amikor én a macskáimat etetem, az köztudottan igen szent dolog, amit nem lehet megzavarni. És akkor beállít valamilyen barom, épp abban a pillanatban! Hát ez szörnyű!

 

A cikk szerzője, Varga Attila Bohumil Hraballal

"Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze."

(Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

– A Hrabal-ellenzőknek nem tetszik az egyszerű emberek hétköznapi nyelve, s elsősorban a kezdetekkor volt igen vegyes a fogadtatás – vetem fel az írófejedelemnek.
– Azért szokatlan, mert én „barbár” módjára válaszolok, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. Én gátlás nélkül válaszolok, úgy, ahogyan azt tették a szürrealisták, dadaisták, azaz spontánul. Ekképpen nem olvad nálam egybe a regus eroticus és a szexuális. Számomra a szexualitás az erotikában tetőzik, a szerelem egyik fázisában. Ez a szerelem pedig, igen, átszövi az egész világirodalmat, mert az igazi, eredeti világirodalomnak mint olyannak, mindig megvan az erotikus tendenciája. Az erósz mint világgondolkodás a világfejlődés és a világpolitika töltete és mozgatórugója. Erósz a görög örökség. Nem a mai túlhaladott szexualitás, hanem az erósz! Az erotikus töltet, a szerelem egyik állapota a liebestraum, azaz a szerelmi álom. Ez figyelhető meg Liszt Ferenc egyes alkotásaiban is, s ez a szerelmes állapot egyenlő nála vágyai tárgyával, amelyet a zene segítségével fejezett ki…

Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adunk egy orosz vodkával teli üveget.

Fotó: Varga Attila

 

– Az új hrabali korszak tehát az erotika jelszavával indul. Az ellenzői pedig annyit mondanak majd, hogy ezt Hrabal nem is az értelmes embereknek írta.
– Nagyon naiv vagy! Az emberek mindig is szerették a nyilvánosságot, de azt is szeretik hallani, ami négyszemközt hangzik el, vagy éppen egy sörözőben hatszemközt. Mindezt nyilvánosan hallani, olvasni azokkal a bizonyos trágárságokkal együtt, amelyeket egymás közt mondanak el az emberek – meghökkentő, és velem ellentétben ezektől az európai és az amerikai társadalom is viszolyog. Ez teljesen olyan, mint amikor egy kisgyermek olyat mond, amit nem illik mondani. Az „enfant terrible”, a rossz gyerek. Ha ez a rossz nem a valóság, akkor legyen, amit akarunk, legyen misztifikáció. Márpedig az irodalom lényege a misztifikáció, s ezt már Goethe is tudta. Tudni kell misztifikálni. Egy picit hazudni és egy kicsit misztifikálni. Na, ezek az én hajtóerőim!… Igen, a fantáziám egyre inkább erotikus és szexuális képzeteket szül bennem. Olyannyira, hogy még erről és ennyit senkinek sem beszéltem…

– Könyvéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból az akkor 28 éves filmrendező, Jiří Menzel 1966-ban elkészítette első játékfilmjét. Menzel elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Mit jelentett önnek a Jiří Menzel-féle Oscar-díj?
– Várjunk csak! – emeli fel a mutatóujját. – Az Oscart a rendező kapta, nem pedig én. Na persze végül is én írtam, s én vagyok a lelki atyja. És én alázatosan el is fogadom ezt az apaságot. Amikor elkészült a film, számomra ez, ahogyan az amerikaiak mondják, „shocking”, azaz sokkoló volt.

 

Fotó: Varga Attila

– Ez az Oscar előbbre vitte 1968-ban?
– Pont fordítva. Retardáns hatása volt. Előttem voltak már azok a témák, amelyek túltettek a filmben feldolgozottakon is. Én amúgy is mindig egy lépéssel előbbre vagyok. A gondolataim mindig előbbre vannak. Ott világít a fény előttem, olyan mondanivalókkal az úton, amelyeket még nem mondtam el.

– Hogyan reagált ekkor a környezete arra, hogy híres?
– Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, egypáran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.

Inkább kitanultam a malátafőzést, és elindultam vándorútra Magyarországra, ah, Sopron, hogy ott milyen gyönyörű sörgyár van…

(Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

– Hány nyelvre fordították le Hrabalt?
– Azt hiszem, úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Mikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész rakományomat. És akkor a Hungária Kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egy szombat délelőtt.

 

Fotó: Varga Attila

– Bizony, elfogadnánk önt magyar írónak.
– Hát egy bizonyos fokig az is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten. Azért örülök, hogy itt voltaltok. Biztosan kapok ezért valamilyen díjat, azt lefogadom. De ha nem, akkor majd én elintézem, hogy kapj, mert neked volt türelmed, te barom, hogy ezt végigcsináld… Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük. Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia. Ha elolvassátok A kastélyt vagy a Küldetést, akkor tényleg elmegy a kedvetek a viccelődéstől. De nekünk még nem ment el a kedvünk, viszont ha én újra elolvasom ezeket, úgy érzem, hogy a halálomon vagyok. Engem a világon semmi sem zavar, csak az, hogy ti itt vagytok.

– Melyik a legkedvesebb sörözője?
– Ahol nevetnek.

– És minden prágai sörözőben nevetnek?
– Hülye kérdés.

 
 
– De a Tigrisben vagy az új sörözőben, ahová jár, ott biztosan.
– Ezek olyan kérdések, mintha a Belügyminisztériumban tennék fel nekem. Picsa kérdések. De az utóbbi, az tényleg igaz. Gyertek el, vasárnap ott leszünk, akár a Belügyminisztérium is megtudhatja, de csak négyszemközt. Lesem, figyelem az egyszerű embereket. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és én megint megtalálom majd a fonalat, a kristályt, amelyet majd csepp alakúvá kerekíthetek. Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét. Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat. – Előrehajol és felkiált: – Te egy tatár vagy! Neked is olyan kiugró pofacsontod van, mint nekem! Te tatár, magyar vagy arab vagy! Odakint szerintem nem is egy autó áll, hanem egy ló vár rád. A nyereg alatt pedig egy szelet hús. Én is az avarok és a tatárok leszármazottjának tartom magamat. Hirtelen haragú vagyok, aki szívesen megsértődik. A magyarok is hasonló természetűek, tehát tele vagyunk közös tulajdonságokkal. Az én legszebb úti élményeim mindig Magyarországhoz kötnek. Emlékszem, amikor a Hortobágyi Csárdában este tizenegy órakor felkeltettük a cigányokat, akik végül hajnalig játszottak nekünk. Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölt el. Örök időkig ott szeretnék élni. Egy-két hónap múlva a Tisza olyan lesz, mint a kávé. Ott ülsz valahol a parton, halat eszel és bort iszogatsz. Ha emigrációba vonulnék, akkor biztos, hogy Szegedet választanám. Halat eszegetnék, a cigányok pedig ott játszanának nekem.
– Mi érdekli, mi foglalkoztatja az utóbbi időben?
– Semmi! A halál! Meg akarok halni, de nem akarom én megtenni, hanem azt szeretném, ha véletlenként következne be. Nem érdekel semmi sem! aa



Egyforma pofacsont – Bohumil Hrabal és Varga Attila portréja
Rajz: László Ákos

"Mint bizonyára tudja, minden év március huszonnyolcadikán nemcsak pedagógusnap van, hanem az Ön születésnapja is. Szörnyen örülnék, Hrabal úr, ha megírná nekem, hogy volna-e kedve májusban író-olvasó találkozóra jönni hozzánk, rengeteg csinos lány van itt, és mindegyik isteníti Önt, még a csehtanárnőnk is, aki egészen fiatal."

(Bohumil Hrabal: Véres történet, amit az olvasók írtak)

Bohumil Hrabal, a magyarok barátja három évvel később, 1997. február 3-án galambetetés közben, a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről kizuhanva halt meg. Halála hrabalian szatirikus, fekete humorral megkomponált öngyilkosság volt.
 

 

 

Bohumil Hrabal

Bohumil Hrabal Morvaországban, Brünnben született 1914. március 18-án. Apja nevét nem ismerjük. Nevelőapja František Hrabal sörgyári könyvelő, akihez Bohumil anyja, Mariska 1920-ban ment férjhez. Bohumil nem volt jó tanuló, az iskolánál sokkal jobban érdekelte a sörgyár világa és a munkások történetei, különösen nevelőapjának testvére, Pepin bácsi volt rá nagy hatással. A nymburki sörgyárban eltöltött gyermekkor élményei és a kisvárosi hangulat Hrabal számos későbbi művében alapvető motívumként jelenik meg.1935-ben érettségizik és beiratkozik a prágai Károly Egyetem jogi karára, de a háború és a német megszállás miatt tanulmányait csak 1946-ban fejezi be. A háború alatt rövid ideig vasúti forgalmistaként dolgozik Kostomlatyban, ebből az élményből születik a Szigorúan ellenőrzött vonatok (1965), amelyből Jiří Menzel rendezett Oscar-díjas filmet. Volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, színházi díszletes, és az 50-es években a kladnói vasműben dolgozott fizikai munkásként. Hrabal 44 éves volt, amikor első könyve, az Emberek beszédei karcolatgyűjteménye megjelent, a következő, a Gyöngyöcskék a mélyben című elbeszéléskötet kiadására újabb hét évet kellett várnia – 1963 és 1968 között újabb nyolc kötete jelent meg. Az elsőről alig hallott valaki, a másodikat a kritikusok részben elismerve, a közönség lelkesedve vagy heves ellenzéssel fogadta. Műveit 27 nyelvre fordították le a világon. Írásait főleg a naplószerű fogalmazás jellemzi, emlékeit valósággal kiömleszti az olvasókra, ezáltal a vizuális ábrázolás mellett rendkívül szuggesztív is.

 

Szerző: Varga Attila        
Forrás: http://mno.hu/grund/egyforma-pofacsont-szaz-eve-szuletett-hrabal-1218370

Bohumil Hrabal születésének 100. évfordulóját ünnepli Csehország

Színházi előadásokkal, irodalmi művek felolvasásával, kiállításokkal és speciális sörrel, valamint a brünni székesegyházból galambok kiengedésével is ünnepli ezekben a napokban a világhírű cseh író születésének 100. évfordulóját – tájékoztat az MTI.

Hrabal 1914. március 28-án született a dél-morvaországi Brünnben és 1997. február 3-án Prágában halt meg.

Szülővárosában nagyszabású fotókiállítás nyílt, amely bemutatja az író életét és korát. A helyi Husa na provázku színház és a Hrabal baráti kör egy héten át szerte a városban különféle jeleneteket, történeteket ad elő az író műveiből. Nem hiányzik az utcai színház sem. Vasárnap a Petrov katedrálisban a katolikus szentmise után több száz galambot engednek szabadon a nagy író és állatbarát tiszteletére.

Hasonló rendezvényeket tartanak Prágában, különösen a Liben városrészben, ahol Hrabal felnőtt élete nagy részét eltöltötte. „Hrabal és Liben elválaszthatatlanok. Egész évben számos megemlékezést tartunk” – fejtette ki Vladimíra Ludková, libeni polgármester-helyettes.

Prágában áprilisban nemzetközi Hrabal konferenciát tartanak. A Hrabal a cseh és közép-európai ember című kiállítás az év folyamán számos európai fővárost is megjár.

A prágai Nemzeti Színház Cigány rapszódia címen egész estét betöltő zenés-táncos összeállítással emlékezik meg Hrabalról. A közszolgálati Cseh Televízió és a kereskedelmi adók is levetítik a Hrabal-művek alapján készült filmeket, és ismertetik az író életét és munkásságát is.

A Mladá fronta könyvkiadó a centenárium alkalmából hétkötetes válogatást ad ki a nagy író műveiből.

A nymburgi (Nymburk) sörgyár, ahol Jirí Menzel rendező a hrabali motívumok alapján elkészítette a Sörgyári Capricció című legendás filmjét, az író születésnapján, pénteken bemutatja új helyi sörspecialitását. Még aznap a gyárban Hrabal-estet tartanak.

A centenáriumi ünnepségekből nem maradhatott ki a Prágához közeli Kersk erdőség sem, ahol egy helyi kertészeti kolóniában Hrabalnak nyaralója volt, és amely az író műveiben, illetve az azok alapján készített Menzel-filmekben (Hóvirágünnep) is megjelenik. Szombaton ünnepélyesen bemutatják a Hóvirágünnep film elkészítésének hátteréről és a filmben szereplő személyek életéről szóló könyvet is.

A jubileum ugyanakkor azt is megmutatta, hogy nem mindenki van lenyűgözve a nagy író személyiségétől. A nymburgi gimnázium diákjai, illetve azok szülei ugyanis tiltakozásukkal elérték, hogy a gimnázium, amelynek egykoron az író is diákja volt, nem veszi fel Bohumil Hrabal nevét.

Forrás: http://magyarkurir.hu/hirek/bohumil-hrabal-szuletesenek-100-evfordulojat-unnepli-csehorszag

100 éve született Bohumil Hrabal

„Néha, amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, fél lábon ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé, megyek, és megborotválkozom, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek a tükörbe, sötétben borotválkozom vagy a túlsó sarokban, ülök egy széken az előszobában, és a konnektor a fürdőben van, már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj, tekintetemben felfedezem a tegnapi részegséget, már nem is reggelizem, és ha mégis, csak egy kávét és cigarettát, ülök az asztalnál, néha lebicsaklik a karom, és néhányszor elismétlem magamban, Hrabal, Hrabal, Bohumil Hrabal, hát győzedelmeskedtél, elérted az üresség legfelső fokát, ahogy az én mesterem, Lao-ce tanította, elértem az ürességet, és minden de minden fáj…”

(Varázsfuvola, részlet)

100 éve, 1914. március 28-án született Bohumil Hrabal cseh író, aki nemcsak az európai, de a kortárs világirodalom meghatározó alakjai közé tartozik. Az életrajzi adatok felsorolása, a pálya felvázolása, a kiemelkedő művek, a filmes és színpadi adaptációk bemutatása helyett Hrabal talán kevésbé ismert, késői munkáira szeretnénk ráirányítani a figyelmet, ezek közül is az Áprilka levelekre.

Magyarországon három kiadásban jelent meg: először 1992-ben, még az író életében Levelek Áprilkának címmel közölte a Göncöl Kiadó Kiss Szemán Róbert fordításában,  majd 1999-ben és 2006-ban a Cartafilus jelentette meg Búvópatakok címmel, s 1999 és 2006 között Macska-maszkabál avagy gyónás feloldozás nélkül Hrabal magyarországi anyakiadója, az Európa adta ki a leveleket, de ez a  kötet kiegészült néhány késői esszével és a legkedvesebb macskájához, Cassiushoz szóló írásaival is.

1997. február 3-án, egy hétfői napon 14 óra 10 perckor Bohumil Hrabalt a kórházi szoba ötödik emeletéről való kizuhanása után holtan találják, a halál azonnal beáll. A kórház vezetése kiad egy hivatalos jelentést, miszerint az író a galambok etetése közben zuhant ki a kórterem ablakából.

Hrabal életének utolsó szakasza, főleg felesége, Pipsi halála utáni évei egyfajta monoton ismételtségben teltek, naponta kibuszozott Kerskóba, hogy megetesse szeretett macskáit, délben meghallgatta a bécsi rádió déli koncertjét, majd vissza Prágába, s délutántól estébe nyúlóan az Arany Tigrisben üldögélt, s az elengedhetetlen tartozék, a sör sem hiányzott.

Az egyik ilyen alkalommal egy fiatal, amerikai lány állított be a sörözőbe egy hatalmas szótárral a hátizsákjában. April Gifford volt, a Stanford Egyetem cseh szakos hallgatója, aki elmondása szerint az író kedvéért tanulta a cseh nyelvet. A mestert felkérte egy amerikai felolvasókörútra, s Hrabal - svájci fordítója, Susanna Roth kíséretében - el is utazott az Államokba. New Yorkban találkozott Susan Sontaggal - aki a húsz legkedvesebb könyve közé sorolta a Túlságosan zajos magányt -, megnézte Andy Warhol retrospektív kiállítását, s ugyanannál az asztalnál ül a White Horse-ban, mint Dylan Thomas.

.

Egy festmény a Tigris falán
2011. június

1991-ben megkezdődött műveinek cseh összkiadása, úgy gondolta, mindent megírt már, egyre nehezebben mozgott, örökös depresszió és állandó delírium gyötörte…

„Így aztán a Kerskóba tartó autóbuszon kitaláltam ezt a fikciót; a Levelek Áprilkának úgy, ahogy van, nem más, mint fikció, védekezés a nemlét ellen… ez szakasztott olyan, mint Goethe úrnak az az öregkori szerelme, hajtóerő, amely arra való, hogy ne távozzak, ahogyan egy csomó ember eltávozott, művészemberek egész sora…

Múzsát teremtett magának April Gifford személyében, a levélforma pedig közvetlenséget ad, s annak ellenére, hogy ezek a szövegek önmagukban is megállnák a helyüket, Hrabal nem hagyja el a levél formai jegyeit sem (megszólítás, utószó, stb.), s a vallomásos, monologizáló hangvétel mellett még inkább a személyes szférába helyezi át az írásokat.

A témák változatosak, s nem nélkülözik az író korábbi munkáiban megszokott elbeszélésmódot, a hrabali könnyed iróniát (a kafkai és hašeki előőrs ott van a cseh irodalomban!), az ún. automatikus írásra felépített szerkezetet (Kerouac, Ginsberg és a többiek), amit aztán az avantgárd képzőművészet montázstechnikájával darabokra szed, hogy egyfajta kollázst hozzon létre a szétdarabolt szövegekből.

Köztudott, hogy Hrabal nagyon szeretett utazni, s a levelekben is beszámol ezekről az élményeiről (USA, Egyesült Királyság stb.), de a tájélményen túl sokkal fontosabb a körülötte lévő emberek, sőt önmaga megfigyelése, hogyan reagál  az új helyzetekre, szituációkra. Amerikában megkérdezik tőle, mi a kedvenc mondata, „Oroszok, menjetek a francba!”, vágja rá hirtelen. (Háromlábú ló az ügetőpályán, Inkább törtem volna ki a lábam, Greyhound story).

Hrabal fejszobra a Tigrisben
2011. június

A másik nagy téma a rendszerváltással kapcsolatos élménye, a bársonyos forradalom üdvözlése: ”És ezeket a fiatalokat már a saját szememmel láttam, és már nem játszottak a színházak meg a mozik, és ennyi már elég is volt, ha John Reed még a világon lenne és láthatná ezt a várost, biztosan megírná az újabb Tíz napot, ami nemcsak Prágát rengette meg, de Közép-Európát is… - írja a Novemberi förgeteg című írásában, amely a forradalom idején 150 ezer példányban jelent meg szamizdat kiadásban. Nagyon büszke a fiatalokra, ahogy Vaclav Havelre is, kinek elnöki beiktatása is témává válik, s egy igazi hrabali párhuzam megteremtésével, Frazer Aranyágából vett példával szemlélteti a rendszer-, ill. elnökváltást (Aranyág, Nyolc és fél). Visszatekint a kommunista évtizedekre is, a folyamatos rendőri kihallgatások szorongató érzéseire, a Foghíjak szamizdat és külföldi kiadásaira, „tovább rettegtem, de írtam is” (Totális félelmek). Elgondolkodtatja Csehszlovákia széthullása is, a csehek és szlovákok közti ellentétet gyökerein töpreng el az Azt a skizofrén mindenét című írásában.

Természetesen a magánszféra is megjelenik a szövegekben, ennek egyik központi motívuma az író macskáinak sereglete Kerskóban. Több ez egy egyszerű állatszeretetnél, az emberi és az állati nem kölcsönös elfogadása és tisztelete van a mélyén, „Egyébként pedig csak most, majdnem életem alkonyán állapítom meg, hogy a macskák nem azok a cicuskák, amelyekről a könyvek és a fényképalbumok szólnak, hogy tíz ilyen macska egy ekkora kis erdei telken nemcsak játszadozni képes, hanem drámát, tragédiát bemutatni a szemem és a macskákra mindig fogékony agyam színpadán...” A mindennapi együttlét pedig hol tragikus, hol komikus szituációkat teremt (Cassius emigrációban, A homokszínű kandúr ), ahogy a saját életének szatirikus mozzanatait sem titkolja el, gondoljunk csak a prágai nyilvános WC-ben alsónadrágja kényszerű kimosásának esetére (Mesüge Stunde).

Délután az Arany Tigrisben
2011. június

S a végtelenségig sorolhatnánk a motívumokat, benyomásokat, hisz Hrabal olyan erőteljes asszociációs mező mentén ír, hogy az élmény- és információ anyag, amely ránk zúdul az írásokban - csak egy fontos szálat említve: olvasmányainak folyamatos felidézése -, arra késztet bennünket, hogy a sajátos hrabali gondolkodásmódon áteresztett élményanyagon felbuzdulva mi is lázas olvasásba kezdjünk.
„Mert annyi munkámba került, míg Arthur Rimbaud és Antonin Artaud útmutatása alapján sikerült megbomlasztanom az értelmemet... és hogy félrebeszélek? Hát micsoda veszett piálás kellett hozzá, hogy végre felfogjam Edgar Allan Poe poetikáját… És a tetejében azok a sörrel leöblített pirulakombinációk. Na, köszönöm szépen. Úgyhogy nem kell csodálkozni, ha időnként kiköpöm a Kharón révésznek tartogatott obulust, nem kell csodálkozni, ha tátva marad szemem-szám. De! Én világéletemben kicsit nagyon kilógtam a sorból, ez nálam stíluskérdés… Mert körbe-körbe, karikába. És forog velem a világ…”

(Macska-maszkabál avagy gyónás feloldozás nélkül, részlet)

Forrás: http://irodalmiolvasoterem.blogspot.hu/2014/03/100-eve-szuletett-bohumil-hrabal.html